Két csapatra oszlottunk, és lejátszottunk egy kétszer 15 perces villámkapusos meccset. Calummal voltam egy csapatban, Michael pedig Ashtonnal. Amikor lejátszottuk a meccset, lihegve dőltünk a nedves gyepre.
- Menjünk? - kérdezte Calum.
- Tőlem. - ültem fel, majd haza indultunk. Út közben minden témáról beszélgettünk. Mögöttünk egy fiú és egy lány sétált, én pedig vagy milliószor hátrafordultam. A többieknek ez feltűnt, így ők is hátra fordultak.
- Nem felejtettél el valamit? - kiáltott oda Calum.
- Bocs.. - válaszolt egyszerűen Luke, majd beértek minket. Luke rám bámult pár pillanatig, majd elfordult.
- Legközelebb kibaszottul ne ígérj meg semmit sem! - förmedt rá Michael.
- Ismerős helyzet... - morogtam halkan, mire Luke ismét felém fordult.
- Ashtonnak is ilyen pulcsija van - jegyezte meg, meghúzva a pulcsi alját.
- Az enyém - közölte vele Ashton. Kínosan éreztem magamat, nagyon... Luke tekintete az arcomra vándorolt.
- Csak egy pulcsi, nem értelek! - ráztam hihetetlenül a fejemet. Elengedte a pulcsit.
- Féltékeny vagy? - kérdezte Calum Ashtonra biccentve.
- Rá? Több tíz pulóverem volt már Carly-n, nincs mire - nevetett fel.
- Mégis úgy nézel ki - folytatta Cal.
- Még egy szó, és te is úgy fogsz kinézni! - kezdtek elfajulni a dolgok, közbe kellett lépnem.
- Befejeznétek?! - emeltem fel a hangomat. Az üres utcán visszhangzott a hangom. A srácok elcsendesedtek, egyikük sem szólt a másikhoz.
- Bocs.. - mondták egyszerre.
- Hogy telt az estétek? - kérdeztem egy szemernyi undor nélkül a hangomban.
- Jól - biccentett Luke. - A tiétek? - kérdezett rá Ő is. Pontosan tudta, hogy jól éreztük magunkat, nélküle. Az arckifejezését látva ez zavarta, nagyon.
- Jól, nagyon jól! Holnap is eljöhetnénk, talán szólnék Alexnek is. Ashton úgyis az évfolyamtársa! - mondtam egy kis lelkesedéssel. Lana időközben levállt tőlünk, a házuk pont útba esett.
- Keresünk még egy embert és meglesz a 3-3-as felállás! - értett egyet Calum.
- Élvezitek, igaz? - kérdezte Luke, mire értetlenül néztem rá.
- Jól éreztük magunkat. Ez miért zavar? Elvileg ti is jól éreztétek magatokat - Pár sarokkal később Ashtonék is elváltak tőlünk. Ketten sétáltunk tovább néma csendben. Ashton pulcsijának zsebébe rejtettem hideg kezeimet. Ahogy a házunkhoz értem, már futottam is volna be.
- Carly, sajnálom, ezt az egész hülyeséget! Lanával összevesztünk, és...
- Ne! - állítottam le. - Nem érdekel a magánéleted, Luke! - hagytam ismét faképnél, ma már sokadjára. Ahogy halkan felmentem az első utam az erkélyre vezetett. Leültem a földre és a falnak döntöttem a fejemet. Ashton pulcsija kellő meleg nyújtott a hűvösben. Pár perccel később Luke ajtaja is kinyílt. Idegesen túrt a hajába, tényleg ideges volt. De nem! Nem vagyok kíváncsi rá és Lanára, nem érdekel mi van velük, tőlem le is feküdhetnek, meg is halhatnak együtt, nem érdekel! Az eget kémleltem. Telihold volt, de most valahogy nagyobbnak tűnt, mint máskor... Az erkélye fakorlátjához sétált.
- Csak ne haragudj rám... - kérte halkan. Utáltam, hogy ennyire hamar meglágyulok , ha róla van szó, utálom, hogy bármit el tudok neki felejteni, minden marhaságát...
- Én nem... nem haragszom - fújtam ki a levegőt. Közelebb ültem, az erkély szélén foglaltam helyet. Ő is letelepedett, majd beszélgetni kezdtünk.
- Megértem, hogy fontos neked, de ránk is szakíthatnál időt! - elpillantottam. Olyan éjfél körül már kezdett elnyomni az álom, majd idővel elaludtam.
- Gyerünk Blackwell, ébredj! - bökdösött Luke valamivel. Próbáltam az oldalamra fordulni, de eldőltem és találkoztam a padlóval. Luke hangos nevetésbe kezdett.
- Kapd be, Hemmings! - morogtam, majd felültem.
- Igenis, kapitány! De ha megengeded, akkor most kihagynám! - viccelődött. Nehezen feltápászkodtam. A partvist fogta a kezében, valószínű avval bökdösött.
Mire kiértem a házból Luke kocsija már nem állt a bejárón, így sétálva vágtam neki. Féluton járhattam amikor egy fekete autó lassított le mellettem.
- Kell egy fuvar? - kérdezte Calum letekerve az ablakot. Mosolyogva bólintottam, majd bekászálódtam Michael mellé hátulra. - Luke?
- Nekem arról tudnom kéne? - Luke éppen akkor húzott el mellettünk, két csapattársával, Lanával és két szurkolólánnyal. - Itt van. Megnyugodtál? - dőltem hátra halkan puffogva. Ashton a visszapillantóból nézett rám az úton, legalább háromszor. Luke-ék az egyik asztalnál ültek az udvaron amikor a parkolóba értünk. Meglepetten nézett rám, ahogy kiszálltam Ashton autójából a többiekkel együtt.
- Tanítás után haza vigyünk? - szegődött mellém Ashton. Karja az enyémet súrolta.
- Azt megköszönném! - mosolyogtam fel rá hálásan.
- Nincs mit köszönnöd, nem mindenki olyan paraszt, mint egyesek.. - mondta Luke-ra utalva, miközben bementünk az épületbe. Tekintetek tömkelege tapadt ránk, és éreztem, hogy a nap végére mi leszünk a téma..
Luke egész nap nem nézett felém, ismét. Csak remélni tudtam, hogy áll még a délután. Ahogy Ashton megállt a ház előtt, még egyszer megköszöntem, és megígértem, amint haza érek a délután felhívom őket, és megint elmegyünk a pályára egy jó kis meccsre. Nem készülődtem sokat, mert hát, minek? Elsétáltam a parkba és leültem egy padra.
Eltelt egy óra, majd még egy, még egy, és még egy... Négy órán keresztül ültem ott. Felültetett. Ennyit számít neki a barátságunk, én... Egyszerre éreztem dühöt, magányt, szomorúságot, és még megannyi érzést. A szívem őrülten dobogott, mintha ki akarna szakadni a helyéről, közben pedig iszonyatosan mart, és fájt, mintha ezer meg egy kést döftek volna a mellkasomba. Amit akkor éreztem, azt a világfájdalmat, azt a lelki sérelmet sokáig nem lehetett felülmúlni. Legördült egy könnycsepp. Megpróbáltam felhívni.
- Valószínűleg edzésen vagyok, később felhívlak! - ismertem ezt a hangot. Üzenetrögzítő... Nem zokogtam, csak hagytam, hogy a könnycseppek végigszántsák az arcom. Hazasiettem, és amint becsaptam az ajtót anya jött velem szembe.
- Milyen volt a... nem ment el, ugye? - kérdezte csalódottan.
- Nem - ráztam a lehajtott fejemet. Éreztem, ahogy anya szorosan átölel. Visszaöleltem és a vállára tettem az állam. - Én annyira utálom Őt... Gyűlölöm... - sírtam. És tényleg nem éreztem mást, csak utálatot iránta. A szememben megszűnt a barátságunk, csak egy szomszéddá vált számomra.
- Sshh... - suttogta. Alex dugta ki a fejét az emeletről.
- Itt meg mi történt? - kérdezte. Ahogy el akartam mondani, csak még jobban sírtam. - Luke?!
- Ne is törődj vele! - húzódtam el anyától és a szemeimet törölgettem.
- Én mondtam, hogy ne higgy neki! - simított végig a hátamon. Jól esett a törődése. Nála jobb fiútestvért nem is kívánhattam volna. Mint a filmekben, mikor a nagytestvér védi a húgát.
- Én inkább felmegyek! - mondtam halkan, majd lassú léptekkel mentem fel. Becsuktam az ajtót és neki dőltem. Ismét sírni kezdtem, amint megpillantottam a közös képeinket. Erőt vetem magamon, és dühös léptekkel közelítettem meg a falat. Lerántottam az összes képet, majd kirántottam az erkélyajtómat és minden erőmet beleadva vágtam a több méterrel lévő földhöz. Majd ismét összetörtem, akár csak a képek üveglapja. Lassan csúsztam le a földre, és zokogni kezdtem. Legszívesebben a fotók után vetettem volna magam, de nem tettem. Szerettem volna visszakapni azt a 15 éves srácot, aki akkor még híres zenész, és nem kosárlabdás akart lenni. Szerettem volna látni, ahogy még mindig játszik a gitárján, ahogy lelkesedéssel tölti fel videóit az internetre. A fiút, aki akkor még csak engem és Ashtonékat hívta legjobb barátjának, amikor még ő is egy árnyék volt, egy senki a suli menői előtt... Amikor Ő volt a vézna kissrác, aki senkinek sem számított. Miért nem lehet minden a régi?
- Miért? - suttogtam sírva. Felidéződtek az emlékeim. Ketten, elvonulva a gólyatáborban, elhülyéskedtünk ketten. Aztán az első nap az iskolában, és a kosár csapat válogatása. Az első meccse, ahol én szurkoltam neki a legjobban. Ahol megismerkedett Lanával, ahol a suli menői közé került. Amikor lett valaki. Engem pedig eldobott, engem, aki még akkor is mellette volt, amikor senki sem ismerte, amikor még senki sem volt. Az esti sötétség a szívem sötétségével lett egyenlő. Egy kietlen pusztasággá vált, ahol semmi nincs. Miatta. Kopogást hallottam a bejárati ajtónál, de úgy tűnt senki sem akarja kinyitni a vendégnek. Pusmogást hallottam, majd lépteket és üveg csörgést. Csendben akartam maradni, de véletlen hüppögtem egyet.
- Carly? - hallottam meg a nevemet. Calumék...
- M-most semmihez nincs kedvem s-srácok! - szóltam le, a sírástól reszketve. Csend, majd léptek hangja az ajtóm mögül. Beszéd. Alex és Ashton. Ajtónyitódás, majd csukódás... Ashton leguggolt mellém.
- Minden rendben? - kérdezte.
- Elegem van, érted? Elegem van abból, hogy azt hiszi, mindent megtehet, pedig nem! Nagyon nem! Elegem van, hogy semmibe vesz tíz évet! Én... Mi mellete voltunk amikor még csak egy kissrác volt, amikor egy nagy senki volt! Mikor azt sem tudták, hogy a francba hívják! - felpattantam, majd bementem, és az első dolgot ami a kezembe akadt kivittem és be akartam dobni az ablakát, de Ashton hátulról elkapott, és kivette a kezemből a tárgyat.
- Nyugodj meg... - mondta halkan. Nem engedett el, mintha egy érzelmileg labilis, diliházból szökött ember lennék, aki bármelyik pillanatban felrobbanhat, és megbolondulhat... - Kiszellőzteted a fejedet, és minden jobb lesz. Mondjuk - húzott be a szobába. - Elmegyünk a pályára, mind az öten, és megnyugszol. Oké? - ránéztem.
- Mondhatom, hogy nem?
- Nem.
- Gondoltam...
Sziasztook!:)
Woah, máris 8 feliratkozóval gazdagodott a blog, pedig - a prológussal együtt - két rész van fent! Az oldalmegjelenítés is már a 400 felé közelít!
Egy lány kérte, hogy csináljak ennek a blognak is csináljak csoportot, amivel még egy kicsit várni szeretnék, de mindenképpen szeretnék a WILAY-nek is egy csoportot!:)
Remélem tetszett a rész, ne feledjetek feliratkozni és/vagy kommentelni!;)
Elizabeth M. Stowe
